Angyali írások - harmadik rész
Miért is vagyok itt? Ehhez egy kicsit vissza kell tekinteni az időben. Nyugi, nem sokat, csak pár hónapot.
- Kíra! - kiáltottam a húgom szobájába lépve. - Nem hiszem el, hogy megint...
Torkomra forrott a szó. Riadtan körbenéztem. Kíra sehol.
- Kíra... - nyögtem döbbenten.
Továbbra is csend honolt a szobában. Lassan közelebb léptem a patent módon bevetett ágyhoz. Egy cetlit találtam a kispárnán.
"Ha vissza akarod kapni a húgodat, keresd meg azt, amit csak te találhatsz meg."
Forgattam, forgattam. Egy árva sorral többet nem találtam, ahogyan aláírást sem. Leültem az ágy szélére, és elolvastam harmadjára, meg hatodjára is a rövid üzenetet. Nem lettem okosabb, ráadásul Kíra sem került elő.
Kíra egy mintapéldánya jól neveltségnek, a szabályok betartásának, és az első szóra ugrásnak, így egyetlen másodpercig sem merült fel bennem, hogy ő szórakozna ilyesmivel. Ehhez nincsen se humorérzéke, se kreativitása. Ráadásul egy pillanatra sem hagyná, hogy anya aggódjon érte. Persze olykor elalszik, de aztán mindent háromszoros lendülettel csinál, hogy utolérje azt az elszalasztott öt percet. Gyakorlatilag éppen az ellentétem.
Az anyámmal való vita után, hogy jöjjek vagy maradjak, kiléptem a kapun. Azon a szürke kőből kirakott, fekete vasrácsokkal záródó kaput, ami a földre vezet. Semmi csillivilli arany kapu, kifinomult díszítéssel. A nemesek nem szeretnek átlépni rajta.
Felvettem egy hosszú, égerfekete hajú, topázkék szemű, finoman kerekded lány alakját. Kerestem egy lakást. Semmi luxus. Egy konyha, ahol két ember is elfér kényelmesen, hogy semminek se ütközzek neki, és még helyem is legyen. Egy kényelmes franciaágy, egy íróasztal, rajta egy számítógéppel, és hozzá internet, hogy tudjak keresgélni. Valamint az elengedhetetlen kád, amibe beleférek kinyújtott lábakkal, és teljesen belep a víz. Több extra nem is kell.
A lakáshoz kellett egy meló is. Olyan, ahol lehet információkat gyűjteni. De nem akármilyeneket. Az emberek hétköznapi dolgai nem érdekelnek. Nekem kifinomult tényekre van szükségem. Ezért megkerestem az egyik olyan helyet, ahol mindenféle népség járkál. A Menny és Pokol Pubot. Óhh, a nevet Dave találta ki - igen, ő a főnököm -, annyira találó, hogy mindenki csak MP-nek hívja.
Eleinte inkább csak megfigyeltem. Dave próbált tanácsokat adni, hogy kivel beszéljek, de az kérdések sokáig eredménytelenek voltak. Közben elkezdett velem flörtölni. Vállig érő, rókavörös haja és vízzöld szeme az első pillanattól fogva megigézett, így nem volt nehéz dolga. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a rókavörös haj egy angyalbőrbe bújt rókát is takar. Már ami a ravaszságát illeti.
Egyik reggel az ágyában ébredeztem, amikor kávé helyett egy szép hosszú vágást kaptam a hátamra. Nem volt mély, de valamivel bekente a pengét, hogy lassabban gyógyuljon a seb, és hátráltasson a küldetésemben.
- Anyád üzeni - tette hozzá ravasz kis mosollyal.
Cserébe megigazítottam az orrát, csak én nem voltam olyan szemét, így hagytam, hogy helyre tegye a szép gyógyulás érdekében. Sajnáltam volna a helyes pofiját elcsúfítani egy ferde orral. A haragom sem tartott sokáig, mert aznap este is bementem dolgozni, bár elég határozott mosolyszünettel. Majd másodjára is átvert a tizediken.
Az iménti beszélgetés után baktatok hazafelé, és azon töprengek, hogy mi történt ezzel a lénnyel. A whisky fölött egészen normálisnak tűnt. Akárcsak az elején. Valahogy más volt ezúttal a szemében, mint a tizediken. Egyáltalán ő volt az? Vagy idő közben kicserélték valaki másra? Vagy Dave tényleg ott maradt a hamuban, és egy másik lény vette fel az alakját?
Merengésemből egy férfi zökkent ki, aki nekem ütközik.
- Sajnálom - szabadkozik az öreg -, nem figyeltem.
- Nem történt semmi - mosolygok rá bizonytalanul.
Folytatom az utam, majd a lakáshoz érve benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem a kulcsot, és egy fecnibe botlik a kezem. Lassan kihúzom. Ugyanaz az írás, mint ami a húgom párnáján volt a másik papírcetlin. Még talán a papír is egyforma, bár a félhomályban nem látom jól.
"A földön keresd, sehol máshol."
Egy percig csak nézem az írást, aztán értetlenül körbefordulok a lépcsőház bejáratánál. Sehol senki. "Az öreg lehetett?" Gondolkozom el. Végül visszafordulok az ajtóhoz, és felmegyek kipihenni az éjszaka fáradalmait.
---
Az írás Nuuvellán is olvasható: